Jelentem: ma megvolt a második kiborulásom.

Reggel vizsgázni voltam, őszintén szólva nem tudom hogyan sikerült, de majd kiderül. Hazafele úgy gondoltam felhívom régen látott kisbarátomat Julcsit. Bár jót akart nekem, de sajnos az időzítés nem volt jó. Felhoztam, hogy láttam facebookon az állásajánlatokat, erre rákérdezett, hogy és jelentkeztem? Mondom nem. Na ezt nem kellett volna. Tulajdonképpen olyan dolgokat mondott, amik igazak és tudatában vagyok, csak az időzítés.. na az nem volt jó. Nyilvános buszon sírás --> pipa! Tudom, hogy csak jóindulatból mondta, hogy munkát kell találnom, mert ez így nem állapot, de nekem nincs ehhez most erőm. Úgy értem, persze, szeretnék dolgozni. De ha nincs olyan, ami suli mellett is végezhető és normális fizetéssel jár? Erre azt mondta nekem kell mérlegelnem, hogy suli vagy munka. Na igen...nekem kell... de könyörgöm, az a hülye hallgatói szerződés azt írja, ha abbahagyom a sulit akkor fizetnem kell. És inkább alkalmi melózok, meg nyáron megpróbálom megszedni magam, de én nem dobok ki az ablakon 375.000 forintot. Nem én! Főleg mert nincs is miből.. de ez mellékes kérdés. Az, hogy a lakást nekem kell fenntartanom.. tisztában vagyok vele. Anyáék is tisztában vannak azzal, hogy nincs munkám és iskolába járok. Nyilván ezt mérlegelték mielőtt meghozták a döntést. Többször is kérdeztem őket, hogy ebben a helyzetben is ezt akarják-e, azt mondták igen. Bármikor, ismétlem bármikor mondhatták volna, hogy "figyelj... kicsit még várjunk ezzel." Megértettem volna. De nem mondták... (ezzel persze nem a felelősséget akarom hárítani, csak szeretném tisztázni, hogy én megkérdeztem többször is...)

Ígérem, ha túlélem ezt a vizsgaidőszakot, ha túl leszek a vizsgáimon összeszedem magam. De addig kérlek kíméljetek minden gondtól, mert így nagyon nehéz...

Ismét blogolásba kezdek, de ki tudja meddig fog tartani ez is... Már rég szerettem volna valami napló félét nyitni, de mindig halogattam. Most eljött az ideje, hiszen január 2.-án megkezdtem új és önállóbb életemet. Elköltöztem otthonról. 
Szerettem volna az utolsó estémen írni egy összefoglalót az üres szobámban, de nem igazán tudtam melyik lesz az utolsó estém. Vagy 4 éjszakát töltöttem a kanapén, mire eljött az ideje, hogy az új otthonomban hajtsam álomra a fejem. 
Mindenki azt kérdezte, milyen volt az első este... bevallom semmi extra. Nincs még belakva, kicsit káosz van, de mégis minden "steril", én pedig úgy éreztem magam mintha egy szállodában lennék, vagy vendégségben. 
Még a reggel is hasonló volt. Felkeltem és bár fura volt, hogy nem otthon vagyok, de mégse volt különösebben ijesztő, hiszen voltam már távol több napot az otthonomtól. 

Viszont ma... ma eljött az a nap, mikor úgy érzem, hogy nagyon honvágyam van! Haza akarok menni. Kicsit elbizonytalanodtam. Szeretném visszacsinálni az egészet és hazaszaladni. Én még nem vagyok készen arra, hogy egyedül legyek. Nincs kihez szólnom, a vizsgaidőszak miatt nem akarok sehova menni és hívni se akarok ide senkit, és rettentő érzés, hogy nincs kihez hozzászólni, nincs kihez odamenni megölelni, vagy csak egyszerűen tudni, hogy a másik szobában ott van és bármikor odamehetek hozzá. És bár még mindig ugyanabban az utcában lakunk, mégis messze. Túl hozzánőttem a szüleimhez, és persze amíg otthon laktam úgy éreztem el akarok jönni már, de most, hogy eljöttem, most érzem mennyire fognak hiányozni. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy "vendégként" menjek haza. Vissza akarom kapni a kis szobámat! 

Jobban belegondolva nem is tudom, hogy bírnám ki egyedül Ausztráliában több hónapig. Mert az az öt és fél hét jó volt, de tudtam, hogy haza fogok menni a végén, és ráadásul ott minden nap volt kivel beszélni, minden nap várt valami új élmény. Most pedig csak emészt a bűntudat, hogy nem vagyok képes tanulni, rengeteg dolgom lenne, rengeteget kéne tanulnom a vizsgákra, de ahelyett, hogy ez motiválna és csinálnám, inkább leblokkol és minden mást csinálok helyette. De még arra is képes vagyok, hogy csak üljek és bámuljak ki a fejemből... az idő pedig csak múlik. Egyedül vagyok és érzem, hogy haladnék a dolgaimmal. A barátaim sem a régiek... ami mondjuk nem is baj, de azért az elmúlt évet se dolgoztam fel, vagy zártam le még. Kezdenek összecsapni a hullámok a fejem felett és még anyáék sincsenek itthon, hogy átmehessek hozzájuk kicsit. 

Remélem hamar túl jutok ezen a helyzeten... bízom benne, hogy hamarosan egyenesbe jövök és minden jobb lesz! Mert mennyivel jobb úgy új életet kezdeni, hogy van miből és nem kell szenvedni a suli miatt, hanem hétfőtől-péntekig dolgozol, de este és hétvégén meg azt csinálsz amit akarsz. Őszintén szólva nem értem azokat, akik a sulis éveket sírják vissza. Én azt sírom vissza mikor dolgoztam. Na de meglátjuk lesz, ami lesz.